Ahogy a gyerekek növekednek, egyre több kihívással találkoznak, és egyre komplexebb érzelmeket élnek át. Azonban az érzelmeik szabályozásának és kommunikálásának képessége nem fejlődik olyan gyorsan, mint maguk az érzelmek.

Mi is történik ilyenkor ?

• Intenzív érzelmek: A gyerekek érzelmei rendkívül erősek lehetnek. Amikor valamit nagyon akarnak, vagy valami nagyon frusztrálja őket, ezek az érzelmek elárasztják őket. Egy felnőtt számára triviális dolog, mint egy játék elvétele, a gyerek számára a világ összeomlását jelentheti.

 

• Az érzelmek kontrolljának hiánya: A gyerekek prefrontális kérge, amely az érzelmek és impulzusok szabályozásáért felelős, még fejlődésben van. Ezért amikor erős érzelmek törnek rájuk, még nem tudják ezeket olyan hatékonyan kezelni, mint egy felnőtt. Könnyebben elragadják őket az indulatok.

 

• Kommunikációs kihívások: Különösen a beszédfejlődés korai szakaszaiban, a gyerekeknek nehéz szavakba önteni, amit éreznek. Tudják, hogy dühösek vagy szomorúak, de még nem tudják ezt úgy kifejezni, hogy “Azért vagyok mérges, mert el akartam rakni azt a játékot, és te megakadályoztál benne.” Ehelyett sírnak, kiabálnak, dobálják magukat.

 

• Fáradtság és túlterheltség: A hisztik gyakran olyankor jelentkeznek, amikor a gyerek fáradt, éhes, vagy túl sok inger éri. Ilyenkor az érzelmi szabályozás képessége még alacsonyabb.

 

Tehát amikor egy gyerek hisztizik, valójában azt kommunikálja: “Valami nagyon intenzívet érzek, és nem tudom kezelni vagy elmagyarázni, ezért így mutatom ki.”

Fontos megérteni, hogy a gyerek ilyenkor nem “rosszalkodik” vagy manipulálni akar, hanem segítségre van szüksége az érzelmei kezelésében.

A szülő feladata ilyenkor az, hogy nyugalmat és biztonságot nyújtson, segítsen a gyereknek megnevezni és megérteni az érzéseit, és alternatív módokat találni azok kifejezésére, ahelyett, hogy büntetéssel vagy a saját dühével reagálna.

Ez persze nem mindig könnyű, különösen, ha a gyerek viselkedése minket is frusztrál vagy dühít.

A gyereknevelés talán legnagyobb kihívása éppen az, hogy olyan helyzetekben is nyugodtak és következetesek maradjunk, amikor minden idegszálunkkal szeretnénk kiabálni vagy meggondolatlan dolgokat mondani.

A szülők saját érzelmi jóléte és stresszkezelése kulcsfontosságú a hatékony kommunikációhoz és a harmonikus családi élethez. A tudatos jelenlét, az érzések azonosítása és elfogadása, az önegyüttérzés gyakorlása, a hatékony stresszoldó technikák megtalálása azonban a hétköznapi kihívásaink mellett nem mindig egyszerű feladat.

Amikor a gyerek “felhúz minket”, valójában egy interakció zajlik le, amiben mindkét félnek megvan a saját felelőssége.

A gyerek viselkedése beindíthatja a mi saját, feloldatlan érzelmi feszültségeinket, fáradtságunkat, bizonytalanságainkat. Ugyanakkor a mi reakciónk is tovább eszkalálhatja a helyzetet, egy ördögi kört létrehozva

Az első lépés ennek az ördögi körnek a megtörésében az, hogy felismerjük és elfogadjuk a saját érzéseinket. Nem az a cél, hogy soha ne legyünk idegesek – ez nem is lehetséges. De ha tudatosítjuk magunkban, hogy “most nagyon frusztrált vagyok, és legszívesebben kiabálnék”, már tettünk egy kis lépést a tudatosabb reagálás felé.

A következő lépés az lehet, hogy megpróbálunk egy kis szünetet tartani, mielőtt reagálunk. Ez néha annyit jelent, hogy veszünk három mély lélegzetet, mielőtt megszólalunk. Máskor szükség lehet arra, hogy ténylegesen elhagyjuk a helyiséget pár percre, amíg lenyugszunk. Fontos, hogy ezt ne büntetésként tegyük, hanem előre jelezzük a gyereknek:

 

“Most elvonulok pár percre, hogy rendezzem a gondolataimat és az érzéseimet. Mindjárt jövök, és akkor nyugodtan megbeszéljük, mi a baj.”

Vagy

“Érzem, hogy kezdek ideges lenni, ezért kicsit egyedül kell lennem, hogy lehiggadjak. Pár perc és jövök, addig gondolkodj te is, hogy tudnánk megoldani ezt a helyzetet.”

 

Amikor már egy kicsit nyugodtabbak vagyunk, próbáljunk meg ráhangolódni a gyerek érzéseire is. Mi lehet az oka a viselkedésének? Mit próbál kommunikálni felénk, még ha nem is a legmegfelelőbb módon? Ha megértjük és tükrözzük az érzéseit, gyakran már félút a megoldáshoz. Ugyanakkor ne felejtsük el az asszertív kommunikációt sem. Attól, hogy megértjük a gyerek érzéseit, még határozottan kiállhatunk a saját határaink és értékeink mellett.

Az asszertív kommunikáció lényege, hogy tisztelettel és empátiával, de határozottan és egyértelműen fejezzük ki az érzéseinket, gondolatainkat, szükségleteinket. Ez a fajta kommunikáció az őszinteségre, a nyíltságra és a kölcsönös tiszteletre épül.

Amikor asszertíven kommunikálunk a gyerekeinkkel, tulajdonképpen modellt nyújtunk nekik arra, hogyan lehet az érzéseinket és véleményünket úgy kifejezni, hogy közben mások érzéseire és véleményére is tekintettel vagyunk.

Az asszertív kommunikáció segít a gyerekeknek abban, hogy megtanulják értékelni és kifejezni a saját érzéseiket és gondolataikat. Ez növeli a gyerek önértékelését és magabiztosságát.

Az érzelmi tükrözéssel pedig tökéletesen kiegészíthetjük az asszertív kommunikációnkat. Nem ítélkezünk, nem akarjuk megváltoztatni az érzéseit, hanem egyszerűen elismerjük és elfogadjuk őket. Ez azt az üzenetet közvetíti a gyerek felé, hogy minden érzése rendben van, még akkor is, ha a viselkedése esetleg nem elfogadható.

 

Íme néhány példa a hétköznapokból:

Amikor a gyerekek 2-3 éves koruk körül elkezdenek rájönni, hogy ők különálló lények a szüleiktől, saját akarattal és vágyakkal, kezdetét veszi a rettegett dackorszak. Az “én” és a “nem” kedvenc szavaik lesznek, gyakran ellentmondanak, visszautasítják a szülői kéréseket. Ez a viselkedés, bár megterhelő és frusztráló lehet a szülők számára, valójában egy fontos fejlődési lépés: a gyerek így tanulja meg, hogy ő egy önálló entitás.

Képzeljünk el egy szituációt, ahol a 2,5 éves Dani éppen a játszótéren van az édesanyjával. Amikor eljön a hazaindulás ideje, Dani nem akar elmenni, hisztizni kezd:

 

Dani: (sírva és a földön fekve): “Nem! Nem akarok hazamenni! Még játszani akarok!”

Anya: (leguggolva Dani mellé, nyugodt, de határozott hangon): “Dani, látom, hogy nagyon jól érzed magad itt, és szeretnél még maradni játszani.”

Dani: (továbbra is sírva): “Igen! Nem akarok hazamenni!”

Anya: “Megértem, hogy csalódott vagy, amiért most haza kell mennünk. Tudom, hogy nehéz itthagyni a játékokat, amikor olyan jól szórakozol.”

Dani: (kicsit csendesebben szipogva): “Többet akarok játszani.”

Anya: “Tudom, hogy többet szeretnél játszani. De nézd, már lement a nap, mindjárt sötét lesz, és vacsoraidő van. Emlékszel, megbeszéltük, hogy amikor azt mondom, ideje hazamenni, akkor szépen elköszönünk a játszótértől.”

Dani: (még mindig szipogva, de már nem sírva): “De én még nem akarok elköszönni.”

Anya: “Értem, hogy még nem akarsz elköszönni. Mit szólnál hozzá, ha most hazamegyünk, megvacsorázunk, aztán vacsora után még játszunk egy kicsit a szobádban? Holnap pedig megint eljövünk ide a játszótérre, és akkor megint sokat játszhatsz.”

Dani: (lassan felkelve): “Ígéred?”

Anya: (mosolyogva): “Igen, ígérem. Most pedig mutasd meg, milyen szépen tudsz elköszönni a játszótértől! Holnap találkoztok újra.”

 

Ebben a példában az anya végig nyugodt és empatikus marad, elismeri és tükrözi Dani érzéseit. Nem bagatellizálja el Dani csalódottságát, hanem elismeri azt. Ugyanakkor határozottan tartja magát az előre megbeszélt szabályokhoz, és nem enged Dani követelésének.

Az anya emellett alternatívát kínál, ami segít Daninak elfogadni a helyzetet: ha most szépen hazamennek, később még játszhatnak otthon, és másnap újra jöhetnek a játszótérre. Ez a fajta “alkudozás” gyakran jól működik ebben az életkorban.

Végül, az anya bevon egy kis játékosságot is az interakcióba, amikor arra bátorítja Danit, hogy köszönjön el a játszótértől. Ez segít Daninak átkeretezni a helyzetet valami pozitívvá, és aktív részesévé válni a probléma megoldásának.

Persze nem minden dacoskodó helyzet oldható meg ilyen simán, és néha a szülőnek egyszerűen fel kell vennie a gyereket és hazavinni, akár sírás közepette is. De az asszertív, empatikus kommunikáció, a határozott határok és a kreativitás sokat segíthet abban, hogy ezek a szituációk kezelhetőbbek legyenek, és hogy a gyerek fokozatosan megtanulja szabályozni az érzelmeit és elfogadni a korlátokat.

 

Képzeljünk el egy újabb szituációt, amikor az édesanya épp főzni próbál, miközben a kisfia nyafogni kezd, hogy játszani szeretne. Az anya, aki már eleve feszült a napi teendők miatt, ingerülten szól rá a gyerekre:

 

Anya: Ne nyafogj már, nem látod, hogy főzök? Nem érek rá most veled játszani!

Sacika(sírva): “De megígérted, hogy ma játszani fogunk! Soha nincs rám időd!”

Anya (kiabálva): “Ne kezdd már megint ezt a hisztit! Egész nap csak követelőzöl, elegem van!”

Sacika toporzékolva): “Utállak, te vagy a legrosszabb anya a világon!”

Anya (sírva fakadva): “Elég, mars a szobádba! Látni sem akarlak!”

 

Ebben a példában láthatjuk, ahogy az anya indulatos reakciója csak olaj a tűzre. Nincs türelme megérteni és tükrözni a gyerek érzéseit, a saját frusztrációját vetíti ki rá, ami csak fokozza a konfliktust. A gyerek, akinek az érzései elutasításra kerültek, egyre intenzívebben fejezi ki a haragját és csalódottságát, ami végül oda vezet, hogy mindketten csalódottan és sérülten kerülnek ki a helyzetből.

 

Most nézzük meg, hogyan nézne ki ugyanez a szituáció, ha az anya asszertíven kommunikálna:

Sacika (nyafogva): “Anyu, játszani akarok veled!”

Anya (nyugodtan): “Látom, hogy nagyon szeretnél most velem játszani, és csalódott vagy, hogy nem tudok. Fontos nekem, hogy együtt játsszunk, de most muszáj befejeznem a főzést. Mit szólnál hozzá, ha amíg főzök, addig te megterítesz, és vacsora után játszunk egy jót?”

Sacika : “De azt ígérted, hogy ma délután fogunk játszani!”

Anya: “Igazad van, megígértem, és most mégis nemet mondok. Sajnálom, hogy csalódnod kellett. Tudom, hogy nehéz várni. De ígérem, hogy vacsora után az első dolgunk az lesz, hogy játszunk. Addig is, segítenél nekem megteríteni? Szükségem van egy ügyes kis szakácsra!”

 

Ebben a változatban az anya elismeri és tükrözi a gyerek érzéseit, miközben asszertívan kommunikálja a saját határait és szükségleteit. Empátiát mutat, de nem engedi, hogy a gyerek érzései diktáljanak. Ehelyett egy kompromisszumos megoldást kínál, ami mindkettőjük igényeit figyelembe veszi. Azzal, hogy bevonja a gyereket a háztartási feladatba, egyrészt eltereli a figyelmét a csalódottságáról, másrészt azt az érzést adja neki, hogy ő is fontos része a családnak.

 

Lényeges hangsúlyozni, hogy az asszertív kommunikáció nem csak a gyerek viselkedését, de a szülő-gyerek kapcsolat minőségét is pozitívan befolyásolja hosszútávon.

Fontos, hogy a szülők minden életkorban megtalálják az egyensúlyt a határok és a szabadság között. A gyerekeknek szükségük van határokra, hogy biztonságban érezzék magukat, és megtanulják a társadalmi normákat. Ugyanakkor szükségük van egy növekvő szabadságra is, hogy felfedezzék a saját identitásukat és megtanuljanak felelősséget vállalni a döntéseikért.

Persze azt is ki kell emelni, hogy minden gyerek más és máshogyan reagálnak. Szülőként fontos felismerni és elfogadni gyermekünk temperamentumát, és ennek megfelelően támogatni őt érzelmi és kommunikációs fejlődésében.

A temperamentum egy velünk született személyiségjellemző, amely meghatározza, hogyan reagálunk környezetünkre, milyen intenzitással éljük meg érzelmeinket, és mennyire könnyen alkalmazkodunk a változásokhoz.

A kutatók három fő temperamentumtípust különböztetnek meg: a könnyű temperamentumú gyerekek pozitívak és könnyen alkalmazkodnak; a nehéz temperamentumúak intenzíven élik meg érzelmeiket és nehezebben alkalmazkodnak; míg a lassan felmelegedők visszahúzódóak az új helyzetekben és időre van szükségük az alkalmazkodáshoz.

Például egy nehéz temperamentumú gyerek gyakrabban és intenzívebben hisztizhet, mert az érzelmei erősebbek, és nehezebben tud alkalmazkodni a csalódásokhoz.

Egy lassan felmelegedő gyerek viszont lehet, hogy csendesen szomorú lesz, de nem mutatja ki olyan látványosan.

Nem arról van szó, hogy az egyik temperamentum jobb vagy rosszabb lenne, mint a másik – egyszerűen különbözőek.

Ha tudjuk, hogy a gyerekünk nehéz temperamentumú, akkor felkészülhetünk arra, hogy több támogatásra lesz szüksége az érzelmei szabályozásában. Talán több időt kell szánni az átmenetekre, több magyarázatra van szüksége a változásokról, és több türelemre a hisztik kezelésében.

Egy könnyű temperamentumú gyereknél viszont lehet, hogy kevesebb direkt támogatásra van szükség, de fontos, hogy ne is hagyjuk magára az érzelmeivel, csak azért, mert kevésbé látványosan fejezi ki őket.

A kommunikációs stratégiáinkat is érdemes a gyerek temperamentumához igazítani. Egy nehéz temperamentumú gyereknek lehet, hogy több időre és térre van szüksége, hogy lehiggadjon egy-egy konfliktus után, míg egy könnyű temperamentumú gyerek gyorsabban kész lehet a megbeszélésre.

Kétségtelen, hogy az, hogy gyermekeinket egyéni temperamentumuknak megfelelően segítsük az érzelmi és kommunikációs készségeik fejlesztésében komoly erőfeszítést igényel, főleg, ha a szülő és a gyermek temperamentuma jelentősen eltér egymástól. Ugyanakkor, ha megtanulunk asszertívan kommunikálni, ami egyszerre jelenti saját határaink tiszteletben tartását és a gyermek érzéseinek megértését, elismerését, az minden életszakaszban és helyzetben hatékony eszköz lehet a kezünkben. Ez a hozzáállás nem csak a szülő-gyerek kapcsolat elmélyítéséhez járulhat hozzá, de mindkettőnk személyes fejlődését is szolgálja.

 

A legtöbbször nagy kihívást jelent a gyerekek bevonása a házimunkába, hevesen reagálnak, ha arra kérjük őket, hogy szabadidejükből áldozzanak időt arra is, hogy rendbe tegyék a saját szobájukat. Képzeljünk hát el egy hasonló helyzetet:

 

Peti izgatottan szalad be a nappaliba, ahol édesanyja éppen a laptopján dolgozik.

Peti: Anyu, Anyu, átmehetek Marcihoz játszani? Megígérte, hogy ma megmutatja az új x-boxát!

Anya: Peti emlékszel, mit beszéltünk meg reggel? Csak akkor mehetsz át Marcihoz, ha rendet raktál a szobádban és megcsináltad az ágyad.

Peti: De anyu, az olyan unalmas és olyan igazságtalan! Te mindig csak a hülye házimunkával foglalkozol, teljesen mindegy neked, hogy én mit akarok!” Marci MOST vár engem! Miért nem mehetek most rögtön?

Anya: Látom, hogy most nagyon mérges vagy, és úgy érzed, igazságtalanul bánok veled. Megértem, hogy szeretnél átmenni Marcihoz játszani. De azt is szeretném, ha megértenéd, hogy a házimunka is fontos, és mindannyiunknak ki kell venni a részünket belőle.

Nem azért kérem, hogy takarítsd ki a szobádat, mert nem érdekel, mit szeretnél, hanem azért, mert ez a te feladatod a családban. Tudom, hogy szeretnél játszani Marcival, de a megállapodás az megállapodás.

Peti: (egyre dühösebben): Te soha nem engedsz semmit! Mindig csak a hülye szabályok! Te vagy a legrosszabb anya a világon!

Anya: Megértem, hogy frusztrált vagy. De attól, hogy mérges vagy, még nem beszélhetsz velem tiszteletlenül, mert én sem voltam az. Nem változtatok azon amiben reggel megállapodtunk, csak azért mert mérges vagy.

Peti: De igen, te is tiszteletlen vagy velem! Soha nem hagyod, hogy azt csináljam, amit akarok!

Anya: Én szeretlek és tisztellek téged, még akkor is, ha nem értesz egyet a szabályokkal. Nem azért kérem, hogy rakj rendet, mert engem szórakoztat, hanem mert ez a te felelősséged, és mert így tanulod meg, hogy az életben vannak kötelességeink.

Ha gyorsan kitakarítod a szobádat, utána átmehetsz Marcihoz. De ha tovább vitatkozol velem ahelyett, hogy elkezdenéd a takarítást, csak az idődet vesztegeted.

Peti: De én most akarok menni…

Anya: Hallgass meg, kérlek. Amint befejezted a szobád és én is láttam, hogy rendben van, azonnal átmehetsz Marcihoz. Sőt, ha igyekszel, még fagyizni is elmehettek, mielőtt hazajössz. Mit szólsz?

Peti: (már kevésbé dühösen): Fagyizni is?

Anya: Igen, ha minden szépen rendben lesz. Tudom, hogy meg tudod csinálni, és büszke leszek rád, ha látom, hogy felelősségteljesen viselkedsz.

Peti: Rendben… Akkor megyek és megcsinálom.

Anya: Nagyszerű! Ha segítség kell, csak szólj!

 

Ebben a szituációban az anya asszertíven reagált a gyerek dühös, támadó kommunikációjára. Elismerte és visszatükrözte a gyerek érzéseit, ugyanakkor határozottan tartotta magát a szabályokhoz és elvárásokhoz.

Elmagyarázta a szabályok értelmét, és együttérzést mutatott a gyerek frusztrációja iránt, anélkül, hogy engedett volna a követelésének.

Nem reagált a provokációra, nem vágott vissza, de nem is engedett az előre megbeszélt szabályokból. Nyugodt maradt, de határozott. Elismerte Peti érzéseit (a csalódottságát, dühét), de elmagyarázta a saját szempontjait is. Világos határokat szabott, de kompromisszumkész volt.

Végül pedig felajánlott egy pozitív ösztönzőt (fagyizás), hogy motiválja a gyereket a feladat teljesítésére. Ez az asszertív kommunikáció segített deeszkalálni a helyzetet, és konstruktív megoldást találni.

Az asszertív kommunikáció nem mindig könnyű, de megéri a befektetett energiát. Azon túl, hogy segít megelőzni vagy kezelni a konfliktusokat, hosszútávon erősíti a kölcsönös tiszteletet és bizalmat a szülő-gyerek kapcsolatban. Ha gyerekeink azt látják, hogy nyíltan és tisztelettel kommunikálunk velük, ők is ezt a mintát fogják követni – nem csak velünk, de másokkal is. Szülőként talán ez az egyik legnagyobb ajándék, amit adhatunk nekik.

Végül ne feledjük, hogy a hibázás emberi dolog. Lesznek alkalmak, amikor bármennyire is igyekszünk, elveszítjük a türelmünket és nem úgy reagálunk, ahogy szeretnénk. Ilyenkor a legfontosabb, hogy beismerjük, ha hibáztunk és tudjunk bocsánatot kérni a gyerekünktől.

Ez hatalmas tanulási lehetőség a gyerek számára az érzelmek kezeléséről és a konfliktusok megoldásáról.

A gyereknevelés egy utazás, tele kihívásokkal, de egyúttal csodálatos lehetőségekkel is a növekedésre és a kapcsolódásra. Ha tudatosan törekszünk arra, hogy a nehéz helyzetekben is megőrizzük a nyugalmunkat és az empátiánkat, idővel egyre ritkábbak lesznek azok az alkalmak, amikor “idegből válaszolunk”. És még amikor hibázunk is, az is egy lehetőség lesz a tanulásra és a fejlődésre, mind magunk, mind a gyerekünk számára.

Ha úgy érzed, szakember támogatására lenne szükséged abban, hogy jobban megértsd saját érzéseidet, felfedezd a számodra legmegfelelőbb stresszkezelési módszereket, vagy elsajátítsd az asszertív kommunikáció fortélyait, esetleg elakadtál a szülő-gyerek kapcsolat útvesztőiben, bátran fordulj hozzám bizalommal. Mentálhigiénés szakemberként azon fogok dolgozni, hogy ezeken a területeken személyre szabott segítséget nyújtsak neked, hozzájárulva ezzel lelki jóllétedhez és a családi kapcsolataid harmóniájához. Együtt képesek leszünk feltárni és kiaknázni a benned rejlő erőforrásokat, hogy magabiztosan nézz szembe a mindennapok kihívásaival.